2013. október 26., szombat

Mennyei lakótelep

Kiállítás a Borbarát galériában. (ami egy borozó)






Molnár Dóra Eszter megnyitón elhangzott írása:

A reklámszatyor tejfehérjén átszűrődött a neonfény
László János kiállításához


A képek dobozokba kerültek át, „többé már nem a valóság tükrei, hanem bevették magukat a valóság közepébe, és azt hiperreálissá alakították. A kép már nem tudja elképzelni a valóságot, mert már ő a valóság. A virtuális valóságban a dolgok olyanok, mintha felfalták volna a saját tükrüket. A tükör felfalása után átlátszóvá váltak saját maguk számára, nincsenek többé titkaik… itt már csak transzparencia van, és a dolgok, amelyek teljesen jelenlévők önmaguk számára láthatóságukban, virtualitásukban, könyörtelen másukban… már csak a képernyőre íródnak, a sok milliárd képernyőre, amelyek horizontján eltűnt a valóság és tulajdonképpen a kép is.” László János egy megbízható rendszerként működik, ami nem lesz vírusos, nem fagy le soha, de számos olyan kiegészítővel rendelkezik, amellyel más gépek nem. Más emberek sem. Egy rendszer megoszt ugyan, de csak a célszerűségig; nem nyújt többletet, nem reflektál, nem segít, nincsenek érzései, merev tömbként mindennapjaink része, egy panel, de nem ad hozzá, nem leszünk általa többek. Nem csak a személyisége ennek a tökéletes ellenpontja, hanem a munkái is. Mindig egy kicsit hozzáad, kibővít, sosem elég egy-egy kedves szóból, vonalból, foltból, mindig tovább akar építkezni.

Egy merev, materiális rendszer összecsapása egy szakrálissal – egy levegős, feltétel nélküli világ, melyben a kagylószárnyú galambok is képesek repülni, a műanyag szocialista munkásnő is megpihenhet egyszer, talán; leteheti végre a vödröt, amelyet évtizedek óra tart a kezében. Mert bármi lehetséges.

 „Lenne tehát valami, ami ellensúlyozza a világ illúziójának elvesztését, ez pedig e világ objektív iróniájának megjelenítése. (…)Az irónia mint a világ dezillúziójának univerzális és spirituális formája.”(Baudrillard: A művészet összeesküvése)

Káin és Ábel története egy Kinder tojáson, Krisztus tesco kenyérré változtatása nem csak egy akciós pillanat. A sokszor ellentmondásosnak tűnő eszközrendszereket vonja össze ebbe a külön világba, ahol az újkori nippek találkoznak a régmúlt anyagokkal, ahol a panel csak egy lágy pausz papír és a zeller pálmafa.


A tömegtermelés világhírű emblémái (mint a Coca Cola) és a domesztikált tömegtermelés eredményei (mint a gobelin, a fröccsentett műanyag növények és állatok) egyaránt megjelennek László János munkáiban. A különböző használati tárgyak – amelyekhez akarva-akaratlanul mindenki társít valamilyen személyes emléket, történetet –, társadalmi cinkosságként villannak fel, mint egy közös kód. A hugii műanyag hajráfja, az öcsike kisautója, a műanyag kristály, ami egyaránt lóghat nyakon, lámpán, konyhában, vagy jóga órán. Egy alternatív élet-játék modelljei ezek a dobozok.
 „A japánok minden ipari tárgyban istenséget sejtenek. Nálunk ez az isteni jelenlét aprócska ironikus szikrává zsugorodott, mégis, szellemi forma még.”
 A műanyag állatok útnak eredtek, de nem olyan Tarr Hajnalkás, merev rendszerben.  Ezeknek az állatoknak egyéniségük van, kérem szépen.

Kólanyalóka és zellerszál ide,
Jókora Cora falatok pedig oda,
A Nap fölkel,
és a fogyasztói társadalom elleni ádáz küzdelemben,
János dönt – egy harmonikus világ mellett,
– Minden lény javára.










1 megjegyzés: