Vámy Adorján töredékes útinaplója


Vámy Adorján töredékes útinaplója

 1811. május hava, Balaton-Füred
……. Elmémet mindenestül az omlóss édestészta ízeihez irányoztam, ’s minden ideám e körül forgott, nem vetette ki gondolatimból az épületet fundáló ritsajos sereglet, melly a szemközti ház építésén szorgoskodott, nagy porral környezvén ennenmagukat. Már csakis a pék asszony teremtette mézesfánk ézi maradott véllem és a’ szemeimet sem kellet béfogni máris egymagam valék.. A fogadó legjobbik asztala mellett egy szekrénnyes óra rézből alkotott számos korongjára vetém szemeim, ’s a’ rajta ügyessen megvéstt czifra díszen rejtelmes ideát véltem vala meglátni. Az ajtón, melly üveges vala, a déltáni napfény tejjes kövéren tekéntett bé, ’s a’ rézből való tejes kannácska’, a falakon tsinossan elrendezett aczél-metszetek kellemetes lélek-állapotba ejtettenek. Gondolatimba idézvén egy régenti keleti utazásom során bőltsektől meglelt, ’s hallott sánskrittus szót: szamszára. Olly vagy, mint ama rézdarab, mellyet ha soká fényessítnek ragyogni kezd minz az scintilla animi*, de ha azt tsak ’a nap, ’s szél látogattya legott patinát ereszt ’s az színe is megmásul. Az tudós ideáknak is imígyen kell tátogatnia az gondolatiban élő, avagy új dolgokat fundáló, magoss művészeteket tsinálló  embereknek lelkét, kiváltképp, ha az régi bölts remeték útja szerént való lélekbeli felfényesülést akarja perspectiva gyanánt ennen maga elejibe állítani.  De nem lehet-é, hogy ama építősegéd, ki a faragott követ az illendő helyére teszi, ’s imígyen a’ ház’ készülését legott gyorsabbá teszi, ezzel ugyanolyan részt teend a teremtett világ egésziben, miként a kiművelt nemes elme előrevivő ideák elősorolásával, és lejegyzésével? ……….(töredékes, olvashatatlan rész)*




1811. június 15.
……… A’ városban sokfelé elbeszélték, ’s fogadós uramtól azt is megtudtam (mert csavaros szókkal kikérdezém) hogy a nevezett óra a’ hírneves Déryné asszonyságé vala, de útja során, melly itt vezette által eladá egy utazó hándlénak. Ettől vette meg igen hosszadalmas és a jó érzést rontó beszédek után a kávépörkölő mester. (A kafe igen jó, ’s a kitsiny mézes kaláts autem*) El is játfzá igen nagy átéléssel az egész scaena-t, nem kis mulatságára az ott lévőknek. Mert igen szép számmal valának akkor a fogadó kafe szobájában.

 1811.év június hava 22.
  De ha olyanok lennénk, mi emberi teremtmények, mint ama réztető, mit hiába fényesít a serény munkás, az idő újfent zöld harmattal futtatja bé, mégis mi lehetne az az idea, mely az időnek ellent állva, a halált is elűzve az emberi elmét fényességbe tehetné? Avagy minden ember tenmaga zárja és kultsa?
Vajjon minden ember lelke önnön magának kormányosa, és a tudat tsak topítva* követendi ennek nyomát? Tud –é az az emberi teremtmény arról miként is változik körötte a világ, amely tsak saját belső ennenmagának látomásai?  Mi az a mód mellyet ha serényen alkalmaz a legbennebb lakó önvaló nyomára juthat? A keleti utazásaim során sokak által méltóképp tisztelt s megbetsült öreg szent ember szavait lejegyzettem, és eme felrótt sorok léniája mentén serényen végzett műveletek mutattak utat.

1811. június 24.
A’ meditatio’ serény gyakorlása jó úton halad. Fogadós uram szívélyessége a jó borravaló hatására állandó. Nem szenvedek semmiben hiányt, kivéve a’ jó beszélgetőtársat. Mert ide tsak holmi tehetős kalaposnék és utazó kupeczek, no meg a vámfzedők fzállnak be. Egyéb furtsa szerzetek is megjelentik magokat.  

1811. június 23.
Jókor reggeletől a környező mezők, ’s erdők növényeit és állatait rajzolám kedvtelésül. A fogadós eme utamra remek sült kappant süttetett, ’s egy palatzk jóféle bort is vivék magammal. Tsak estve térék meg a’ fogadóba. Igen meleg vagyon.
A kotsi javítása tsak igen nehezen halad.

1811. június 26.
Ma éjjel álmot láttam. A kakasszóra fejem rázogatva ébredék, nehezen szabadulva a’ nehéz mákonytúl, mit a katskaringós lélekczifrázat, a bennső önvaló önte italomba. Mert bizonnyal a bennsőm játfzódik vélem, ’s hiába olvasám újra és újra, mit a’ shámán ember’ szavai után lejegyzettem, nem lelék választ, honnan jöve elő mindezen képzet.
Az álmom ez vala:
Egy ódon horhoson járék, még kisebb gyermekecske koromban. Arra felé, Somogyban az illyen mély és szűk utak gyakoriak, mivel a taligák, szekerek kerekei elhordták a földet, melly igen ritkás, málló. Az út egy elhagyott kastély kertjén vitt által, melly ánglius mintára készült. Nem messze egy halastó is tsillogott, és nagy ijedelmemre a’ fekete víz tsak valami 10 hüvelykre mélyedett lejjebb attól, hol én járék. Nem volt meredek part sem. Ez azonban olyan emberi ésszel nem magyarázható félelmet keltett, mellyre tsak későbbi életemben ismerék, midőn egy Oféliát mutató festmény vettem szemügyre.
  Az úton serénykedék előre, mikoronn teljes és hibátlan tsend ülte meg a tájékot. Tsak egy madár baljóslatú vijjogása hallatszék, ’s ekkor az az ideám támadott, hogy az  hatalmas, hússal élő madár engem nyomban elvisz, ha mozdulok. Evégett kőszoborrá merevdten állottam ott, vagy jó egy és egy fertály órát, mikorra egy éltes férfiember jöve arra. Ez az ember kísért aztán az erdő széléig, miközben vatzogó foggal mindenfélét kérdezék tőle a nagy sasmadárról melly engem elragadni készült.
Matharavan  szent embertől tudom, hogy az álomlátás tsak káprázat, midőn a világ is az.
*       *      *


* scintilla animi: lélekszikra (lat).
* a szerk.
* autem: szintén (lat).
­* topítva: topogva, lassan